Tixier képeslapok 3 – Ksar Akil, a libanoni Édenkert

Szerző: | 2019 jún 23

Jacques Tixier, a kőpattintási technológiák nagy kutatója 2018. április 3-án hunyt el. A Litikum folyóirat következő évfolyamában rá emlékeznek kollégái. A szakcikkek mellett archív képeket is kértünk szerzőinktől, ezeket honlapunkon tesszük közzé. A sorozat harmadik bejegyzésében Marcel Otte (University of Liège, Service de Préhistoire) adja közre fotóját Jacques Tixier ásatásáról Ksar Akil lelőhelyen.

“Ksar Akil, Libanon, 1972-ben. Ez volt akkoriban az Édenkert, egyébként Levantén, a múlttal, fénnyel, szellemmel színültig teli Szentföldön. Húsz évesen még alig fogtam fel, mint egy varázslatos álomban: a francia nyelvű Közel-Kelet – ez volt Jacques Tixier, mintha a gondolkodás és a jó ízlés fátylát a francia kultúra szétterítette volna a Mediterráneum teljes partvidékén. Ott volt maga a történelem: Büblosz és az ő távlatai, a Kelet sivatagjaitól a nyugati tengerig, ahonnét az egész civilizáció kiáradni látszott, hogy megtermékenyítse Európa akkor még barbár földjét. Ez az érzés oly hatalmas volt, hogy úgy vettünk részt az ásatáson, mintha a fiatalságunkról szólna: számunkra is a jövő tárult fel ott. Jacques úgy közlekedett az állványzatokon, mint egy majom az ágak között, minden örömteli, komoly, ünnepi volt. A magával ragadó légkör összehozott bennünket, akik a világ minden sarkából érkeztünk. Jacques mindenkire odafigyelt, a különbözőségünkre, foglalkozott az apró személyes problémáinkkal, a szomjúságunkkal, az éhségünkkel, a távoli kötődéseinkkel. Maga volt a paradicsom; éppen azelőtt, hogy kitört a jom kippuri háború, amely miatt elmenekültünk Észak-Szíria felé, egy másik éber álomban. Egy húszéves semmitől sem fél. A keleti atmoszféra megrészegített minket, idős nyugati régészekkel találkoztunk, akik magukba szívták az egész Levatét: Fleisch atya, fehér reverendában, fején trópusi sisakkal, aki több mint nyolcvan évesen is mindig gyalog járt, Francis Hours, Paul Sanlaville, a Cauvin házaspár. A hatalmas barlangok, amelyeket franciául tökéletesen beszélő libanoni barátainkkal látogattunk meg. A tiszteletre méltó Bejrúti Francia Intézet szárított agyagtégláinak illata, a kézzel tapintható történelem; még mindig működik ebben a szüntelen erőszakhullámok által sujtott zugban. A hegyek, ahová elmentem az arab nomádokat megnézni, akik gyakran maguk is Szíriából menekültek.”

Ksar Akil, Libanon, 1972. Balra: zajlik az élet; jobbra: a kiürült barlang – ekkor talán csak egy ebédszünet erejéig. A kutatók 1975-ben kellett, hogy felszámolják az ásatást. Fotók: Marcel Otte.

“Jacques egy tengerparti hotelben látott vendégül bennünket, ahol egészen odavoltunk a tiszavirágéletű gyönyörtől. A Rasz Samra-i barlang (a kutya barlangja), amelyet egyik oldalon az út, a másikon a vasút metszett. Az őskőkori tárgyak itt rejtéllyel teli fehér kincsekként bukkantak elő. Dorothy Garrod és Kathleen Kenyon emléke mesés regényekből tüntek fel, mintha előző nap jártak volna ott. A lágyan körül ölelő múlt, a kedvesség, a humor, a fényes és jelentőségteljes jövőre irányuló vágy vegyült össze ott számunkra. Mint amennyire úgy tűnt, hogy az ottani protohistória formálta a mi saját civilizációnkat, olyannyira hittünk abban, hogy ott felfedezhetjük mindazt, amivé az anatómiailag modern emberek Európában válni fognak: mindennek ott volt a gyökere ezen a magával ragadó ásatáson, ezen a Jacques által létrehozott csodán. Esténként tovább gondolkoztunk azon, mit is jelent a vállalkozásunk, hogy felfedezzük a napközben megtalált kőeszközök által megőrzött mozzanatokat. Jacques látott bennük minden stílust, minden készítési fázist, kitapintotta a simogató ujjaival. Szemei felcsillantak minden egyes felfedezésnél, s a mosolygását látva megszerettük ezeket a múlttal telített köveket. Ez a Levantéra kinyitott ajtó később Szíriába, az El Kown sivatagba vezetett engem, ahol a Cauvin házaspár uralkodott. Azt hallottam, hogy magát a Ksar Akil sziklaereszt is szétlőtték, s hogy nem maradt semmi. Hogyan létezhetett egykor annyi élő költészet, s hogyan tünhetett el mindez oly hirtelen?”

Korábbi képeslapok:

http://www.litikum.hu/hu/p0010/
http://www.litikum.hu/hu/p0011/

Eredeti francia szöveg

Jacques Tixier, Ksar Aqil, le Liban en 1972

C’était alors le Paradis, d’ailleurs au Levant, en Terre Sainte gorgée de passé, de lumière, d’esprit. À vingt ans, j’y touchais à peine, comme dans un rêve émerveillé : le Proche-Orient francophone, c’était Jacques Tixier, comme si la culture française s’était étendue tel un voile de pensée et de bon goût sur tous les bords de la Méditerranée. L’histoire était là : Byblos et ses ouvertures, des déserts d’Orient à la mer occidentale, d’où toute civilisation semblait surgir pour féconder les terres alors barbares de l’Europe. Ce sentiment était si puissant qu’on y participait aux fouilles comme si notre jeunesse s’y trouvait concernée : à nous aussi l’avenir s’ouvrait alors. Jacques grimpait dans les échafaudages comme un singe dans les arbres, tout était joyeux, sérieux, festif : une ambiance délicieuse qui nous fit connaitre les uns les autres issus de tous les coins du monde. Jacques était attentif à chacun, dans leurs différences, s’occupant de nos petits problèmes personnels, de notre soif, de notre faim, de nos attaches lointaines. Le paradis c’était là ; juste avant la guerre du Kippour qui nous a fait fuir vers la Syrie du nord, dans un autre rêve éveillé. Vingt ans ne craignent rien. Les atmosphères orientales nous enivraient, nous rencontrions de vieux archéologues occidentaux, comme imprégnés de tout le Levant : le Père Fleisch dans sa soutane blanche, sous son casque colonial, toujours à pied à plus de quatre-vingts ans, Francis Hours, Paul Sanlaville, les Cauvin. Les grottes immenses à visiter avec nos amis libanais parfaits francophones, le vénérable Institut français de Beyrouth, l’odeur de la terre séchée dont sont faits les murs, l’histoire palpée à pleines mains et encore en marche dans ce coin brûlé par les vagues de violences perpétuelles. Les montagnes où j’allais visiter les nomades arabes, souvent réfugiés syriens. Jacques nous accueillait à un hôtel sur la côte où on croyait mourir d’un plaisir éphémère. La tranche de la grotte de Ras Shamra (celle du chien), recoupée par la route d’un côté, par le chemin de fer de l’autre. Les objets paléolithiques surgissaient comme des trésors blancs pleins de mystère. On nous parlait de Dorothy Garrod, de Kathleen Kenyon surgissant de romans fabuleux, comme si elles y avaient été la veille. Tout se mélangeait dans ces circonstances, faites d’un passé tiède, de gentillesse, d’humour et de cette aspiration profonde vers un futur lumineux, significatif. Autant la protohistoire semblait avoir formé notre propre civilisation, autant nous avions cru découvrir là-bas ce que seront les hommes modernes en Europe : tout était à son origine dans ces fouilles délicieuses, dans un miracle opéré par Jacques. Les soirs, nous cherchions à penser davantage aux significations de notre entreprise, à la découverte des gestes enregistrés dans les outils découverts dans la journée. Jacques y voyait chaque style, chaque étape, les touchait du bout des doigts comme une caresse. Ses yeux pétillaient à chaque découverte, et ses sourires nous faisaient aimer ces roches pleines de passé. Cette porte ouverte sur le Levant m’a ensuite introduit vers la Syrie et la magie des déserts d’El Kown où régnaient les Cauvin. On m’a dit que l’abri lui-même de Ksar aqil avait été bombardé, qu’il n’en restait rien. Comment tant de poésie vivante a-t-elle pu néanmoins exister, comment a-t-elle pu disparaitre si rapidement ?

Blog bejegyzések

Folyóirat cikkek