Les Eyzies konferencia, 1964

Képek forrása: Pierre-Jean Texier, Directeur de recherche émérite du CNRS UMR7269-LAMPEA

Megnyitás külön bejegyzésként | Eredei felbontású fotógaléria (flickr)


Képek a kísérleti régészet hőskorszakából – Les Eyzies de Tayac, Franciaország, 1964. A konferenciát François Bordes szervezte, aki ekkor már az őskori pattintott kőeszközök nemzetközi hírű szakemberének számított. A résztvevők nem csak a vetítőgépek diáin vették szemügyre az őskori tárgyakat, hanem megpróbálták elkészíteni őket. Az emberiség nagy része természetesen a hatvanas években sem használt már pattintott kőeszközöket, a technológia lényegében ismeretlen volt.

Bordes, Crabtree, Jelinek és persze a fiatal kutató, Jacques Tixier egy teljesen új kutatási irányt jelöltek ki: az ősi kőeszközök szerepét csak úgy érthetjük meg, ha tisztában vagyunk azzal, hogyan készítették, és hogyan használták őket. Mi más lenne közvetlenebb vizsgálati módszer, mint a gyakorlat, a személyes tapasztalat?

Jacques Tixier egész karrierjét ez a technológiai szemlélet határozta meg. Sajnos a Les Eyzies konferenciáról sosem jelent meg tanulmánykötet, film vagy videó. A jelenlévők viszont meggyőződhettek a módszer hasznáról, ami mára a technológiai vizsgálatok egyik alappillérévé vált.

Köszönjük Pierre-Jean Texiernek a fotókat. Az első képen Jacques Tixier a bal kezével támasztott nyersanyagtömbről választ le szilánkokat. Figyeljük meg az ütő és a nyersanyag leütési felszíne közötti kapcsolatot – ahogy Tixier a nyersanyag alsó sarkára üt majd, az ütés egy éles peremű szilánkot választ le a nyersanyag alsó felületéről.

A második képen Don Crabtree magyaráz egy frissen leválasztott szilánkról az árgus szemekkel figyelő közönségnek. François Bordes a védjegyének számító pipával ül Crabtree jobbján, a kép bal felső sarkában pedig Tixier figyeli a történéseket.

A harmadik képen Bordes és Tixier közvetett ütéssel próbálkoznak. A megmunkálandó nyersanyag és az ütő közé egy harmadik tárgy, az úgynevezett pontütő kerül. A pattintó így nem a nyersanyagra, hanem a pontütőre sújt le. Az ütés így pontosabb, a keletkező éles szilánk formája pedig jobban tervezett lesz. Tixier arckifejezése arra utal, hogy a megörökített pillanatot sikertelen próbálkozások is megelőzhették.

Ember és kőnyersanyag, 1999, 2005

Képek forrása: Mester Zsolt (ELTE BTK Régészettudományi Intézet)

Megnyitás külön bejegyzésként | Eredei felbontású fotógaléria (flickr)


Mester Zsolt visszaemlékezése: A kísérleti kőpattintás Jacques Tixier egész életét végigkísérte. 2015-ben, 90 éves korában megmutatta műhelyét Pradines-i háza pincéjében. Megindító volt látni az általa használt segédeszközöket és az általa elkészített pattintott kőeszközöket. Kissé szomorúan ismerte be, hogy egyre kevesebbet dolgozik már velük. Ő mindig olyan lelkesedéssel művelte és tanította ezt a tudományt, hogy mindenki csodálattal nézte, miközben azt gondolta, hogy a pattintás a legjobb dolog a világon. Szerencsére sokan vagyunk, akik átéltük ezt.

1999-ben Jacques Tixier és felesége, Catie, meghívást kapott egy konferenciára a Miskolci Egyetemre. Mivel először járt Magyarországon, mindenre kíváncsi volt, beleértve a helyi kőnyersanyag változatokat is. Megmutattunk neki egy limnoszilicit tömböt, egy olyan posztvulkanikus eredetű kőzetet, amelyet a mi régiónkban széles körben használtak az őskori eszközkészítők, mivel sok volt belőle. Jacques sosem dolgozott még ezzel a nyersanyaggal, amely nagyon különbözik az üledékes eredetű tűzkövektől. Meg is gyűlt a baja vele, de kitartó munkájának gyümölcseként végül egy egész jól kinéző eszközt sikerült pattintania. Miután befejezte a munkát, részletesen elmondta nekem a kőzet viselkedésével kapcsolatos megfigyeléseit. Ekkor jöttem rá, hogy számára a kísérleti kőpattintás arra való, hogy megértsük hogyan hat egymásra az ember és a nyersanyag. Ezt tartom az egyik legfontosabb leckének, amit Jacques Tixier tanított nekem.

1-2: a tetthely – nem kell más, csak kőnyersanyag, szerszámok és sok-sok fólia. Tixier a Miskolci Egyetem akkori Ős- és Ókortudományi tanszékének egyik szobájában (igen, a 416-os) alakítja a meglehetősen rossz minőségű avasi limnoszilicit kőnyersanyagot, 1999.

3: látogatás Miskolc-Avas-Tűzkövesen 2005-ben. A hatalmas kiterjedésű paleolitikus lelőhelyen limnoszilicit kőnyersanyag bányászata zajlott évtízezredekkel ezelőtt. Tiszta időben a tokaji Kopasz-hegy is látszik a bányából. Tixier mellett Avram Ronen vizsgálgatja a leleteket, a kép szélén William Davies látszik. Pierre Vermeersch háttal áll, egy „Street life” feliratú szütyővel.

Ksar Akil, a libanoni édenkert, 1972

Képek forrása: Marcel Otte (University of Liège, Service de Préhistoire)

Megnyitás külön bejegyzésként | Eredei felbontású fotógaléria (flickr)


“Ksar Akil, Libanon, 1972-ben. Ez volt akkoriban az Édenkert, egyébként Levantén, a múlttal, fénnyel, szellemmel színültig teli Szentföldön. Húsz évesen még alig fogtam fel, mint egy varázslatos álomban: a francia nyelvű Közel-Kelet – ez volt Jacques Tixier, mintha a gondolkodás és a jó ízlés fátylát a francia kultúra szétterítette volna a Mediterráneum teljes partvidékén. Ott volt maga a történelem: Büblosz és az ő távlatai, a Kelet sivatagjaitól a nyugati tengerig, ahonnét az egész civilizáció kiáradni látszott, hogy megtermékenyítse Európa akkor még barbár földjét. Ez az érzés oly hatalmas volt, hogy úgy vettünk részt az ásatáson, mintha a fiatalságunkról szólna: számunkra is a jövő tárult fel ott. Jacques úgy közlekedett az állványzatokon, mint egy majom az ágak között, minden örömteli, komoly, ünnepi volt. A magával ragadó légkör összehozott bennünket, akik a világ minden sarkából érkeztünk. Jacques mindenkire odafigyelt, a különbözőségünkre, foglalkozott az apró személyes problémáinkkal, a szomjúságunkkal, az éhségünkkel, a távoli kötődéseinkkel. Maga volt a paradicsom; éppen azelőtt, hogy kitört a jom kippuri háború, amely miatt elmenekültünk Észak-Szíria felé, egy másik éber álomban. Egy húszéves semmitől sem fél. A keleti atmoszféra megrészegített minket, idős nyugati régészekkel találkoztunk, akik magukba szívták az egész Levatét: Fleisch atya, fehér reverendában, fején trópusi sisakkal, aki több mint nyolcvan évesen is mindig gyalog járt, Francis Hours, Paul Sanlaville, a Cauvin házaspár. A hatalmas barlangok, amelyeket franciául tökéletesen beszélő libanoni barátainkkal látogattunk meg. A tiszteletre méltó Bejrúti Francia Intézet szárított agyagtégláinak illata, a kézzel tapintható történelem; még mindig működik ebben a szüntelen erőszakhullámok által sujtott zugban. A hegyek, ahová elmentem az arab nomádokat megnézni, akik gyakran maguk is Szíriából menekültek.

Jacques egy tengerparti hotelben látott vendégül bennünket, ahol egészen odavoltunk a tiszavirágéletű gyönyörtől. A Rasz Samra-i barlang (a kutya barlangja), amelyet egyik oldalon az út, a másikon a vasút metszett. Az őskőkori tárgyak itt rejtéllyel teli fehér kincsekként bukkantak elő. Dorothy Garrod és Kathleen Kenyon emléke mesés regényekből tüntek fel, mintha előző nap jártak volna ott. A lágyan körül ölelő múlt, a kedvesség, a humor, a fényes és jelentőségteljes jövőre irányuló vágy vegyült össze ott számunkra. Mint amennyire úgy tűnt, hogy az ottani protohistória formálta a mi saját civilizációnkat, olyannyira hittünk abban, hogy ott felfedezhetjük mindazt, amivé az anatómiailag modern emberek Európában válni fognak: mindennek ott volt a gyökere ezen a magával ragadó ásatáson, ezen a Jacques által létrehozott csodán. Esténként tovább gondolkoztunk azon, mit is jelent a vállalkozásunk, hogy felfedezzük a napközben megtalált kőeszközök által megőrzött mozzanatokat. Jacques látott bennük minden stílust, minden készítési fázist, kitapintotta a simogató ujjaival. Szemei felcsillantak minden egyes felfedezésnél, s a mosolygását látva megszerettük ezeket a múlttal telített köveket. Ez a Levantéra kinyitott ajtó később Szíriába, az El Kown sivatagba vezetett engem, ahol a Cauvin házaspár uralkodott. Azt hallottam, hogy magát a Ksar Akil sziklaereszt is szétlőtték, s hogy nem maradt semmi. Hogyan létezhetett egykor annyi élő költészet, s hogyan tünhetett el mindez oly hirtelen?”

Eredeti francia szöveg

Jacques Tixier, Ksar Aqil, le Liban en 1972

C’était alors le Paradis, d’ailleurs au Levant, en Terre Sainte gorgée de passé, de lumière, d’esprit. À vingt ans, j’y touchais à peine, comme dans un rêve émerveillé : le Proche-Orient francophone, c’était Jacques Tixier, comme si la culture française s’était étendue tel un voile de pensée et de bon goût sur tous les bords de la Méditerranée. L’histoire était là : Byblos et ses ouvertures, des déserts d’Orient à la mer occidentale, d’où toute civilisation semblait surgir pour féconder les terres alors barbares de l’Europe. Ce sentiment était si puissant qu’on y participait aux fouilles comme si notre jeunesse s’y trouvait concernée : à nous aussi l’avenir s’ouvrait alors. Jacques grimpait dans les échafaudages comme un singe dans les arbres, tout était joyeux, sérieux, festif : une ambiance délicieuse qui nous fit connaitre les uns les autres issus de tous les coins du monde. Jacques était attentif à chacun, dans leurs différences, s’occupant de nos petits problèmes personnels, de notre soif, de notre faim, de nos attaches lointaines. Le paradis c’était là ; juste avant la guerre du Kippour qui nous a fait fuir vers la Syrie du nord, dans un autre rêve éveillé. Vingt ans ne craignent rien. Les atmosphères orientales nous enivraient, nous rencontrions de vieux archéologues occidentaux, comme imprégnés de tout le Levant : le Père Fleisch dans sa soutane blanche, sous son casque colonial, toujours à pied à plus de quatre-vingts ans, Francis Hours, Paul Sanlaville, les Cauvin. Les grottes immenses à visiter avec nos amis libanais parfaits francophones, le vénérable Institut français de Beyrouth, l’odeur de la terre séchée dont sont faits les murs, l’histoire palpée à pleines mains et encore en marche dans ce coin brûlé par les vagues de violences perpétuelles. Les montagnes où j’allais visiter les nomades arabes, souvent réfugiés syriens. Jacques nous accueillait à un hôtel sur la côte où on croyait mourir d’un plaisir éphémère. La tranche de la grotte de Ras Shamra (celle du chien), recoupée par la route d’un côté, par le chemin de fer de l’autre. Les objets paléolithiques surgissaient comme des trésors blancs pleins de mystère. On nous parlait de Dorothy Garrod, de Kathleen Kenyon surgissant de romans fabuleux, comme si elles y avaient été la veille. Tout se mélangeait dans ces circonstances, faites d’un passé tiède, de gentillesse, d’humour et de cette aspiration profonde vers un futur lumineux, significatif. Autant la protohistoire semblait avoir formé notre propre civilisation, autant nous avions cru découvrir là-bas ce que seront les hommes modernes en Europe : tout était à son origine dans ces fouilles délicieuses, dans un miracle opéré par Jacques. Les soirs, nous cherchions à penser davantage aux significations de notre entreprise, à la découverte des gestes enregistrés dans les outils découverts dans la journée. Jacques y voyait chaque style, chaque étape, les touchait du bout des doigts comme une caresse. Ses yeux pétillaient à chaque découverte, et ses sourires nous faisaient aimer ces roches pleines de passé. Cette porte ouverte sur le Levant m’a ensuite introduit vers la Syrie et la magie des déserts d’El Kown où régnaient les Cauvin. On m’a dit que l’abri lui-même de Ksar aqil avait été bombardé, qu’il n’en restait rien. Comment tant de poésie vivante a-t-elle pu néanmoins exister, comment a-t-elle pu disparaitre si rapidement ?

Tixier kőeszköz pattintás bemutatója, 1980

Szöveg: Marcel Otte (University of Liège, Service de Préhistoire)

Megnyitás külön bejegyzésként | Eredei felbontású fotógaléria (flickr)


Jacques-kal a varázslat együtt járt! Kedvesség, azonnali szimpátia, délies akcentus, átható sötét tekintet, cinkos mosolyok, ragadozó étvágy, érdeklődés a formák, a textúrák, az anyagok iránt, mely a kövek felől az élőlények felé irányul, különösen azok felé, akik az emberiség történetének másik felében lakoznak: minden összeillett, harmonikusan, az életet élvező Jacques ínyencségével átitatva. Az előadás, a hang, a gondosan hangszerelt érzelmek magukkal ragadták az elvarázsolt nézőket, akiket azonnal meghódított, minthogy annyira szerette őket.

Az előadás körül szélesen szabaddá tett tér, áhitatos figyelemmel telt légkör, minden szem és fül a mágikus mozdulatokra irányul. Azáltal, hogy előre megjósolta mi fog történni, Jacques elő tudta csalni a képzelőerőt, mielőtt elindította volna a mozdulatot a kő felé, hogy azután az a jóslatainak, a kívánságainak, az elképzeléseinek megfelelően alakuljon át. Ebben a dialógusban rejlő játék megnevettette a ceremóniamestert és megfogta a híveket egy mindenkire átterjedő lelkesedés és egy olyan eseményzuhatag által, amelyben a tárgyak úgy bukkantak elő pillanatonként, mint egy bűvészmutatványban, mintha csak a cilinderéből ugráltak volna ki a kőnyulak az elbűvölt és elragadtatott közönség által kért mindenféle formában. Minden egyes pengeleválasztáskor feloldódott a feszültség, Jacques örült, mi pedig úgy éreztük, megint gazdagabbak lettünk! Mintha az ereje és a bája megtermékenyítette volna azt, ami egészen addig a lelkünk mélyén rejtőzött.

Mint egy kristály, amelyet az álmok erdejében csiszoltak, ezek a szeánszok vég nélkül folytatódnak a hátra lévő időkben, bennünk lakoznak, bátorítanak minket. Azóta minden olyan kedvesnek tűnik a kövekben, mint amilyenek ezek az emlékek, amelyeket Jacques ajándékozott nekünk az ügyessége és a nagylelkűsége által. A technika akkor olyan fenséges költészettel lett felruházva, amely oly ritkáva vált időközben és másoknál. A képzelet megragadta a követ, álmokká transzformálta azt, megszépítette, megnemesítette. Íme miben rejtőzik Jacques és az ő varázslata: lelket lehelni a mozdulatokba, megszerettetni a legszerényebb küllemű kőeszközöket, megbűvölni a tekinteteket, hogy a továbbiakban egészen másképp vizsgálódjanak.

A nagydoktori védésén a ceremónia a tetőfokára hágott: Jacques misztériuma összehozta François Bordes-ot és André Leroi-Gourhan-t, mintha az eget és a földet, a vizet és a tüzet hoznánk össze, egy grandiózus pogány liturgiában, egy történelmi jelentőségű lakomán. Volt abban valami varázslói képesség, hogy egy ilyen ambíciózus vállalkozást meg tudott valósítani. Ezek az események megnyitottak számunkra egy termékeny és lelkesítő utat: ezen járunk nap mint nap, amikor pattintott kövekkel kerülünk kapcsolatba, amelyek telve vannak a Jacques varázslata által beléjük lehelt eszmével és érzékenységgel.

Eredeti francia szöveg

Jacques Tixier et ses expérimentations

Avec Jacques, la magie s’invitait tout d’abord ! Chaleur, sympathie immédiate, accent méridional, regards noirs appuyés, sourires complices, appétit de carnassier, intérêt porté aux formes, aux textures, aux matériaux, étiré des roches aux êtres vivants, spécialement ceux meublant l’autre moitié de l’humanité : tout était en complémentarité, en harmonie, en saveur gourmande chez Jacques, ce vivant jouisseur. Le spectacle, le son, les émotions soigneusement orchestrées captivaient les admirateurs, aussitôt conquis, comme il les aimait tant.

Larges espaces dégagés aux alentours de la performance, atmosphère recueillie religieusement, tous regards et oreilles tendus vers les gestes magiques. Par ses prévisions, Jacques savait solliciter l’imagination, avant surtout de tendre le geste vers la roche et de la faire parler selon ses prédictions, ses souhaits, ses désirs. Le jeu contenu dans ces dialogues faisait rire le maître de cérémonie et captivait les fidèles, par un enthousiasme communicatif, une cascade d’évènements où les objets surgissaient à chaque moment telles les apparitions d’un prestidigitateur, si ce n’est que de son chapeau jaillissaient des lapins de pierre, sous toutes les formes sollicitées par un public ravi, fasciné. La tension se soulageait à chaque extraction de lames, Jacques était heureux, et nous nous trouvions enrichis ! Comme si sa puissance et son charme avaient fécondé un peu de tout cela, jusque-là dissimulé au fond de nous-mêmes.

Tel un cristal façonné dans la forêt des songes, ces séances se perpétuent indéfiniment dans les temps ultérieurs, elles nous habitent et nous encouragent. Tout semble désormais aussi agréable dans les roches que ces souvenirs offerts par Jaques, par son habilité et par sa générosité. La technique s’était alors drapée d’une poésie délicieuse, devenue si rare entre-temps et ailleurs. L’imagination s’était emparée de la roche, l’avait transformée en rêves, l’avait embellie, anoblie. Voilà où se cachent Jacques et sa magie : donner une âme aux gestes, et faire aimer les cailloux les plus humbles, fasciner les regards qui interrogent désormais tout autrement.

À sa soutenance de thèse, la cérémonie fut à son comble : le mystère de Jacques avait rassemblé François Bordes et André Leroi-Gourhan, comme on assemblerait le ciel et la terre, l’eau et le feu, en une liturgie païenne et grandiose, dans un régal historique. Il y avait un peu de sorcellerie dans de telles ambitions accomplies. Ces évènements nous ont ouvert une voie féconde et enthousiaste : elle se poursuit chaque jour à chaque contact avec les pierres taillées chargées de pensée et de sensibilité insufflées par la magie de Jacques.